Képek 2008

A képre klikkelve megjelenik a nagyított kép.

Az Év produkciója Díjat adja át Demjén Ferencnek Bolyki Balázs, a Vezetőség tagja.

DEMJÉN FERENC

1989-ben kezdett szóló karrierbe. Ő volt az első aki a magyar előadók közül „bemerészkedett” a Budapest Sportcsarnokba.

1991 óta ezt még 11 alkalommal ismételte meg (az utolsó hármat már a jelenlegi Arénában).

Amikor Demjén Ferenc „Az év könnyűzenei pordukciója díjat” átveheti, úgy érzem lehetetlenség pusztán a 2007. december 30-i SportAréna koncert-ről beszélnem. Hiszen ez a fantasztikus koncert, amely az élő zene, a csodálatos dalok és a teljesen egyéni, semmivel össze nem keverhető Demjén-atmoszféra ünnepe volt, magába foglalt és összegzett mindent, amit Demjén Ferenc a magyar zenei életnek adott.

Az általa képviselt zenei értékek közül is hadd emeljem ki önkényesen a csodálatos dallamok, finom harmóniák és a briliáns prozódia iránti elkötelezettséget. Fiatal pályatársként pontosan tudom, mennyi erőfeszítést jelent eljutni egy bizonyos szintre, ám ennyi ideig ott maradni, mindig megújulni, mégis állandó értékeket képviselni egészen kivételes teljesítmény. Az ehhez szükséges mesteri tudás, belső tűz és elkötelezettség tette igazi ünneppé Demjén Ferenc decemberi koncertjét.  

RÓZSA ISTVÁN

Rózsa István, a Rózsa Records tulajdonosa, hanglemezkiadó, producer.  Nevéhez fűződik több mint 3 millió album eladása, több száz kisebb és több mega koncert menedzselése, úgy mint: Népstadion-, Kisstadion, Aréna-beli koncertek.

A hazai könnyűzenében végzett tevékenységéért a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének tulajdonosa. A Tabáni Fesztivál újra indításáért Budapest Díjat kapott 2006-ban. Bolyki Balázs

Az Év komolyzenei művei Díjat Vajda János veszi át Hollós Mátétól a Vezetőség tagjától a Karnyóné című operáért

VAJDA JÁNOS

Szerzőnk nem kortárs zenét ír, hanem zenét. Amely a mi életünkben születik, tehát kortársunk.

Szerzőnk mióta magára talált, rátalált a zenetörténetre. Eleven kapcsolatra lelt a múlttal. Nem másol, hanem átereszti magán a régieket, át a könnyebb műfajok egyikét-másikát is. De ő maga nem válik olyanná, mint a hajdaniak, hiszen ő nyúl vissza hozzájuk, ő használja, amit átemel, az ő zenéjét halljuk, nem azokét, akikre hivatkozik. A könnyebb műfajokkal kacérkodva pedig a legkomolyabb eszköztárral, sőt szakmai virtuozitással kezeli az anyagot, frappáns összefüggésbe hoz látszólag egymástól távoli zenei stílusokat és műfajokat.

Mindehhez ezúttal a magyar irodalom messzibb múltjába réved, ahonnan manapság nem szokás színpadi ihletet meríteni. Csokonai Vitéz Mihályt dolgoztatja librettóvá Várady Szabolccsal. Felelősen küzd a zenei matériával. Eldob, újra kezd – rátalál. Bizonyára kedvét leli sziporkázó találataiban. A társulat élvezi a próbákat. A közönség az előadást.

Komédia vagy tragédia? Éppúgy nem eldöntendő, mint hogy régi vagy új. Tragédia a komédiában – régi az újban. De hiszen nem ez, amit öröknek hívunk?

A kétfelvonásos Karnyóné opera az öröknek e mai szegmentumában éppen az Artisjus Az év komolyzenei műve díját nyeri el. Átveszi hazánk egyik – ha nem a – legszerényebb zeneszerzője, akiről büszkén mondjuk, hogy kortársunk: Vajda János.    

Az Év nótaszerzője Díjat Gyertyánfy Péter főigazgató adja át Pálkerti Zsuzsannának

Pálkerti Zsuzsanna

Az a művésznő, aki az ARTISJUS 2008-as díját a magyar nótaszerzők kategóriájában elnyerte zenei tanulmányait öt és fél évesen kezdte. Klasszikus zenét tanult, harmonikázott és zongorázott. A versírással először tizenkét éves korában próbálkozott. Első magyar nótájának zenéjét és szövegét tizenhat évesen szerezte. Ezt aztán napjainkig még több, mint ötszáz követte.

Harminc évig szórakoztató zenészként dolgozott. Tizenöt éve korrepetitora a Budafok-Tétényi Blaha Lujza Zenebarát körnek, négy éve a Dalénekes iskolának.

Sok CD, kazetta, kottafüzet látott napvilágot az ő szerzeményeivel. Szerzőtársai a műfaj legkiválóbb képviselői: Jolsvai Vilmos, Zsákai Ferenc, Bicskey Dániel, Vitárius Imre.

A sok-sok nóta közül a legnagyobb sikereket az Emlék anyámról; Édesanyám, hazajöttem; Nem jössz fiam, nem jössz; Őszre jár felettem; Utolsó ajándék; Csalfa csárdás című nótáival aratta. Ezeket a nótákat a legkiválóbb énekesek  - B.Tóth Magda, Kreskai Ágnes, Prekop Judit, Kövi Gábor, Barabás Sándor - előadásában kedvelte meg a nagyközönség.

Köszöntsük hát nagy szeretettel a 2008-as év magyar nóta szerzőjét: Pálkerti Zsuzsannát! Dr. Gyertyánfy Péter

A díjátadó Bródy János, a díjazott Orbán Tamás az Év szövegírója Díj kategóriában

Soproni József II. kamarakoncert c. művéért az Év komolyzenei művei Díjat veszi át Madarász Ivántól, a Vezetőség tagjától

SOPRONI JÓZSEF

Karinthy Frigyes bölcs parabolájában a Költő, - bár azt várják tőle, legyen andalítóan lírai, virágkoszorús feje álmodozón meredjen az égre - arról beszél csöppet sem lírai hangon, hogy

új tudományos művén dolgozik, most jött a laboratóriumból, sok dolga van, nem ér rá fecsegni. E tantörténet  Költőjének kezében - a romantikus művészideált meghazudtolva - logarléc van, s nem lobogó hajfürtökkel, hanem praktikusan rövidre nyírt frizurával jelenik meg.                                                                                                                                             

A 2008. esztendő ARTISJUS-díjjal megtisztelt  kompozíciója, a  2. Kamarakoncert szerzője, Soproni József  is ilyen művész: poéta és mérnök egy személyben. Sokarcú zeneszerző, Füst Milán szavával: teljes-ember, mert a lírikus-Soproni és a drámaíró-Soproni  egy harmadik, a mérnök-Soproni felügyelete alatt szólal meg.  A Kamarakoncert minden üteme egy fegyelmezett költő hangján szól, aki objektív renddé szervezi a szubjektívet, aki   műve minden pillanatában úgy ír személyes, vallomásszerű zenét, hogy az hatásában általános érvényű, kollektíven is dekódólható üzenetté válik. Ihletett muzsika ez, miközben a zeneiség közvetlen, spontán áradását a profi komponista minden eszközt virtuózan használni képes technikája alakítja jól érzékelhető rendezettséggé. Ihletett zene, affektusokban gazdag, magas izzású érzelmekkel teli, ugyanakkor színpadias kitárulkozásról szó sincs. Sopronira oly jellemző szemérmes attitűd vonul végig a darabon, Weöres Sándor megfogalmazásában:

„lelkében őrzi mosolyát”. A japánok szívtartalomnak mondják ezt a bármifajta szentimentalitástól oly távol eső érzetet, emociók, de teátrális gesztusok nélkül, érzelgősségtől és könnyektől mentesen. Ismét Weöres –sel szólva: „A teljes szeretet: érzés nélküli..”

A mű mindegyik tétele bennem egy-egy, a korábbi évekből Soproni tanár úrhoz kötődő emléket villantott fel. Első tétel: Lento. Egy barátommal   - miért, miért nem -  nem emlékszem, az órán verekedésbe bonyolódtunk. A Tanár Úr csak annyit mondott csendesen, prédikáció és büntetés helyett: „öleljétek meg egymást”. Második tétel: Vivace.

Évekkel később, már magam is zeneakadémiai tanárként Soproni rektor úr szobájában ülve a zeneelmélet és szolfézs integrált oktatásáról beszélünk. Harmadik tétel: Sostenuto. Erről diákéveim talán legemlékezetesebb órája ötlik fel, amikor az anyai szeretetről tartott egy rögtönzött, meggondolkodtató és megindító előadást. Negyedik tétel: Allegretto, con spirito.

Ehhez a tételhez kapcsolódó emlékem a Tanár úr egy tanácsa, melyet egy népdalharmonizálás kapcsán adott. A korábban tőle hallott, improvizált dallamkíséret mintájára egy túlzsúfolt harmonizálást mutattunk neki, s Ő az egyes akkordok keresése helyett a kapcsolatok megtalálására hívta fel a figyelmet.  A Kamarakoncert szépsége is ebből ered. Szerzője nem

hangokat keres, hanem a külön-külön lévő zárt hangegzisztenciáknak vegyértéket ad, hogy kötődhessenek egymáshoz.

Soproni Józsefet, a szigorú humánum mesterét köszöntöm az ARTISJUS-díjjal. Madarász Iván

Wolf Péter, a Vezetőség tagja adja át az Életmű Díjat Hajnal István szövegírónak

Hajnal István

Hajnal István szövegei a hatvanas évektől követeltek maguknak figyelmet, elsősorban líraiságukkal, bravúros prozódiájukkal, finoman megfogalmazott érzésekkel.

Munkássága szerteágazó: slágerektől sanzonokon át filmzenékig mindent írt, valamennyit magas színvonalon.

A közönség általában nem nagyon törődik azzal, hogy ki is a slágerek szövegírója, mondhatni a versenyben előítéletek nélkül indulhat bármely dalszöveg, de sokat elárul, hogy egy-egy szövegírót hány zeneszerző és kik kérnek fel alkotótársnak. Hajnal István esetében ez a névsor önmagáért beszél.

Alkotótársnak hívta – a felsorolás korántsem teljes – Nádas Gábor, Fáy András, Payer András, Deák Tamás, Havasy Viktor, Pethő Zsolt, Berki Géza. Schöck Ottó ugyanúgy írt vele, mint az Omega együttes, Koncz Tibor az ő szövegével képzelte dalát, mint ahogy Dobos Attila, vagy Balassa P. Tamás.

Ullmann Ottóval is számos sikert ért el, emlékezetes a „Mesélj a nőkről” című fesztiváldala.

Most persze felötlenek az előadók Kovács Katitól kezdve Németh Lehelig. Azt, hogy dalai nem csak a pillanatnak szólnak példázza, hogy Deák Tamással írt „Egyedül a tóparton”-című dalát előadta a Kispál és a borz is. Van-e aki nem csettintett elismeréssel a „Négy gengszter” fantasztikus bravúros szövege hallatán, melyet most a Cotton Club Singers dolgozott fel virtuóz előadásában?

A szövegek generációkat szolgáltak ki, gondoljunk csak arra, hogy a „Kék öböl” című Payer dalt Kovács Erzsi után Nagy Natália is elénekelte.

„Lehet hogy szép nem vagyok” – szállóige lett. Macskafogó, Vili a veréb...

Végére hagytam azt a sikert, amelyik a mai másik életműdíjasunkkal köti össze, és amely dal egy fantasztikus előadói pálya nagyon fontos állomása lett: Kovács Kati indulásához adott nagyon energikus trambulint Gyulai Gaál János és Hajnal István dala, a „Nem leszek a játékszered”.

Kedves Pista!

Emlékszel a dalra – ezt a szöveget a szakma írta át, de nem véletlenül - : „szeretem a Hajnalt, szeretem az Ullmannt...

Most fogadd köszönetünket az Artisjus életmű-díjasaként! Wolf Péter

Gyulai Gaál János zeneszerző Életmű Díjat vesz át Wolf Pétertől, a Vezetőség tagjától

Gyulai Gaál János

Sokszor hasonlítom össze fiatal pályatársaink lehetőségeit a mi valamikori esélyeinkkel. Némely aspektusban őket gondolom szerencsésebbnek, más esetekben magunkat. Ők vannak jobb helyzetben tagadhatatlanul, ha a számtalan kiadóra gondolok szemben a mi fiatalságunkban működő egy lemezgyárral, egy rádióval, egy televízióval, de magunkat érzem a sors kegyeltjeinek, ha azokra a mesterekre gondolok, akik az előbb említett helyeken dolgoztak. Olyan alkotókról, olyan mesterekről beszélek, akiktől – mint a középkorban a céhekben – el lehetett tanulni, el lehetett lesni a szakma iskolákban nem oktatott fortélyait. Igen, a Rádió folyosóján, stúdióiban, a Pagodában találkozni lehetett Fényes Szabolccsal, Bágya Andrással, Behár Györggyel; lopva belenézhettünk Körmendi Vilmos, Balassa P. Tamás hangszereléseibe.

Mindegyiküknek hálás vagyok, de akinek a társaságát leginkább kerestem az Gyulai Gaál János.

Gyulai Gaál János a Rádió szimfónikus könnyűzenei osztályát vezette, ez a műhely tette lehetővé, hogy az ember kipróbálhassa képességeit ebben a műfajban. Tudják milyen érzés, amikor egy pályakezdő zenéje megszólal a Rádiózenekar előadásában? Nem szintetizátoron, mert csak arra van pénz, hanem azokkal a zenészekkel, akikkel megálmodja a szerző? Nos, ezt működtette Gyulai Gaál János sorzatos felkérőkkel bombázva a fiatalokat.

Nem a szokásos utat járta: a táncdal csak kis része volt életének. /kérlek: ne a sors igazságtalanságának tekintsd, hogy mégis a ”Nem leszek a játékszered”-del azonosít elsősorban a közönség, ez csak a műfajok népszerűsége közötti különbségből ered)

Szerzői vénája kimeríthetetlen: Concerto hárfára, Duó hegedűre, gordonkára, Consonata, Hegedűverseny, Zongoraverseny, Pisztráng-változatok.

Hárman Párizsban. Kol nidre. Kérem, hallgassák meg Kék rapszódia átiratát, aztán el lehet merengeni: mit szólt volna hozzá Gershwin?

Filmzenék, amik mind önálló alkotások is. A gyönyörű János vitéz.

Az utóbbi években korát meghazudtoló alkotókedv jellemzi (bocsánat: ez tiszteletlen megjegyzés egy örökifjúval szemben). „Rászálltak a fiatalok”. Olyan kiemelkedő ifjú művész, mint Rohmann Ditta adja elő műveit, de a mi korosztályunk, Sebestyén Ernő is folyamatosan keresi az alkalmat, hogy Gyulai Gaál műveivel tündökölhessen.

Évekig foglalkoztatták Németországban, ahol szerzőként, karmesterként működött, de el is zongorázta darabjait, ha kellett.

Gyulai Gaál János volt az is, aki megkereste a hazai szimfónikus zenekarokat, hogy előadásra felajánlja saját és kortársai könnyűzenei műveit.

Kedves János!

Tudod jól, hogy a szemérem visszatart némely jelzőktől, hogy jelenlétedben igyekszem viszonylag tárgyilagosan fogalmazni, de remélem erőt ad Neked az a szeretet, amely kimondatlanul is árad feléd valamennyiünkből! Ennek szimbóluma az Artisjus életmű-díj! Wolf Péter

Az ARTISJUS Irodalmi Díjat Kovács Gábor az ARTISJUS Irodalmi Kuratórium tagja adja át Bertók Lászlónak

BERTÓK LÁSZLÓ (1935)

Bertók László költészetét mindig jellemezte a kísérletezés, erről tanúskodik a Hangyák vonulnak című kötete is. Bár a játékosság is fontos tényező nála, esetében nem egyszerűen "kísérletező kedvről" van szó. A hang- és formaváltásoknak szinte a testiség létmódjában megnyilvánuló jelentőségük van. A rövid, lüktető formáktól az elnyújtott ritmikájú, tekervényes, esetenként váratlanul megszakadó lírai megszólalásig hullámzó nyelvi térben, az ellentétek egymást kioltó és erősítő dinamikájában jönnek létre különféle, a kötetben megjelenő én- típusok. Folyamatosan kérdező, kérdésről kérdésre araszoló versépítkezés a Bertóké. Ezen az építményen belül az egyes elemek szerepét az időbeliség szabja meg, amely ennek a nyelvi hullámverésnek a közegét alkotja. Furcsa, többrétű ideje van a kötet verseinek. Van bennük egyfajta testinek nevezhető időtapasztalás. A test mélyeiben zajló ismeretlen, vagy alig gyanítható folyamatok néha magmagyarázhatatlan módon átveszik az irányítást és egy csapásra megváltoztatják a külső-belső világ idő- és térbeli szerkezetét. Bertók László végtelenül finoman, minden didaxist vagy közhelyességet kerülve építi be e jelentős kötet verseibe az időben-létezés sokféle tapasztalatát. Angyalosi Gergely

ARTISJUS Irodalmi Díjban részesült Majoros Sándor, a díjátadó Kovács Gábor, a Kuratórium tagja

MAJOROS SÁNDOR (Ómoravica, Jugoszlávia, 1956) 

Majoros Sándorra elsősorban novellistaként figyelt fel az irodalmi közvélemény, de regényírónak is kiváló: a Meghalni Vukovárnál (2003), mellyel a kritikusok - egy-két kivételtől eltekintve - sajnos értékén alul foglalkoztak, izgalmas alapképletű, eredeti, remekül megírt, hatásos és fontos regény volt.

2007-ben jelentette meg Emberrel esik meg címmel „válogatott és új novelláit” (ahogy a gyűjtemény alcíme szól). A kötet részben (jó néhány újabb és kiváló novellával kiegészített) retrospektív válogatás, részben - az elbeszélések kiválasztása és sorba rendezése révén - önértelmezés is, egy határozott írói arculat felmutatása. Az elbeszélések tanúsága szerint Majoros alapélménye, írói anyaga, egyben világlátása az a - kelet-közép-európai emberben kiváltképp gyakran és logikusan támadó - sejtelem (vagy balsejtelem), hogy tapasztalati világunk ismerős otthonossága valójában törékeny illúzió, hogy a valóság bármelyik pillanatban csúfot űzhet beléje vetett bizalmunkból, váratlanul és kiszámíthatatlan módon idegenné, érthetetlenné és pusztítóan ellenségessé válhat. Novellái ezért csupán első látásra tűnnek kényelmesen elhelyezhetőnek: anekdotikus elemekben gazdag, színesen realisztikus, gyakran életrajzi elemekkel átszőtt krónikának a nemzetiségileg sokszínű Bácskáról a szerző életének első harmincegynéhány évében. Mint ahogy a novellák világához hasonlóan csalóka látszat a műfajuk is: az elbeszélések legtöbbje falusi-kisvárosi történetnek mutatkozik, hagyományos, otthonosan ismerős novella-formákban, anekdotikus történetmondással, kiszámítható, ám mégis kellemesen meglepő fordulattal a végén. De ezek az elbeszélések nem azok, aminek mutatják magukat, menetközben gondosan megszegik önnön műfaji szabályaikat, amivel kizökkentenek bennünket otthonos olvasói rutinunkból, hirtelen szokatlan, új és idegen arccal fordulnak felénk. A kisrealistán anekdotikus elbeszélésformán hirtelen rés nyílik, amelyen keresztül kafkai és borgesi enigmatikus allegóriákra, fantasztikus és abszurd példázatokra esik az olvasó pillantása. Mindebben Majoros irodalmi elkötelezettségének kettőssége mutatkozik meg, a hagyományos valóságirodalom iránt egyfelől és az abszurd, az elvont, a fantasztikum iránt másfelől. Ez a kettős elkötelezettség, és e kettős elkötelezettség ironikus-önironikus belső feszültsége adja novellisztikájának a felhajtó erejét, egyben szellemi izgalmát és igen jelentős irodalmi értékét is. Takács Ferenc

Marno János veszi át az ARTISJUS Irodalmi Díjat Kovács Gábortól, a Kuratórium tagjától

MARNO JÁNOS (Budapest, 1949.) 

Marno János gyerekkorát, kitelepített család gyermekeként, Piliscsabán töltötte, és költészetében gyakran megjelenik ez a helyszín, miként az édesapa figurája, aki katonatiszt volt, és koncepciós per áldozataként került börtönbe. Marno bencés gimnáziumba járt, ami költői emlékezetében a megaláztatások színtere. Ifjúkorában a budapesti neoavantgárd költészeti tendenciák gyakoroltak rá hatást, ami első kötetén (Együtt . járás, 1987) meg is látszik. József Attila költészete mindmáig döntő befolyással van lírájára; tanulmányokat is írt róla, és egy személyes válogatást is kiadott József Attila verseiből. Második kötete A múzsa és a bábu címmel 1989-ben jelent meg, Tandori Dezső hatásáról tanúskodik, és komplikált „hosszúverseket” tartalmaz. A cselekmény - isten ha egyszer lábra kap (1990) című verseskötete tulajdonképpen verses regény. Marno további verseskötetei, Az albán szálló (1992), a Fellegjárás (1994) a Marokkő (1996) a Daidal (2001) és a Fénytervező (2002) egyrészt epikus tendenciákat mutatnak, másrészt a tömörítés felé vesznek irányt; a rövid vers (a gnóma) formai tökéletességre jutott középső költői korszakában, ami a Nincsen líra Ö nélkül című válogatott verseit tartalmazó kötetével zárul le (1999).

Marno esszé- és prózaírással is foglalkozik. Irodalmi esszéit A vers akarata című kötetében gyűjtötte egybe, kisprózái pedig Az anarchia szórendje címmel jelentek meg. Műfordítónak is jeles, Celan-fordításai külön kötetben is megjelentek. Költészetében az említett szerzők mellett lírai dialógust folytat Arany Jánossal és Vörösmartyval.

Legújabb verseskötete, a Nárcisz készül, akárcsak 1990-ben megjelent verses regénye, állandó lírai hőssel dolgozik. Ezek a versek kommunikatívabbak, mint a korábbiak, nyelvjátékaik pedig frenetikusak, tragikus színezetű nyelvi humor telíti őket. Marno a magyar nyelv mestere, költészetében ízekre szedi, kibontja, feldúsítja a magyar szavakat. A „Litera” körkérdésén a kritikusok zöme az elmúlt év legjobb könyvei közé sorolta ezt a kötetet.

Marno János költészete nehezen megközelíthető, szikár és szigorú, azonban átható erejű. Verselési technikája immár nagyon kiérlelt: kötött formák, dalok, „egysorosok” és hosszú szabad versek egyaránt találhatók nála. Lírájában a későmodern kor emberének testbe vájó szorongásai, megoldhatatlanságai, az emlékekkel és a szerelemmel való küzdelmei szólalnak meg, a halállal való szembenézés gondolati és érzelmi velejárói pedig páratlan, sötéten sugárzó intenzitással telítik ezt a lírát. Radics Viktória

Kovács Gábor, a Kuratórium tagja ARTISJUS Irodalmi Díjat ad át Vida Gábornak

VIDA GÁBOR (Kisjenő, Románia, 1968)

      Vida Gábor - bár korábbi, részben Romániában megjelent műveire is voltak, akik felfigyeltek - a honi kritikusi körök elismerését 2007-es kiadású prózakötetével, a Nem szabad és nem királyi című elbeszélés-füzérrel vívta ki. Méltán: manapság szokatlan mértékű műgonddal megformált, látásmódra és hangulatra nézve egyaránt fegyelmezetten egységes gyűjtemény. Higgadt nyugalommal tér ki a határon túli, különösen az erdélyi magyar írókkal szemben sokak által támasztott kisebbségvédelmi és identitás-képviseleti követelmények és az ezekből adódó irodalmi feladatok elvégzése elől. (Egy vele készült interjúban az erdélyi magyar irodalom identitásképző szerepét egyenesen „tehertételnek” nevezte.) De elkerüli az éppúgy közhelyes alternatívát is: nem kíván ezoterikusan kísérleti író lenni, hanem a hagyománnyal gazdálkodik. A kötet írásai gondosan ráoltják magukat bizonyos jól megválogatott magyar elbeszélés-típusokra, köztük kora-modern, sőt még korábbi, tizenkilencedik századi változatokra is. De Vida viszonya ehhez a hagyományhoz paradox módon éppen azért meglepően újszerű és kísérleti, mert teljességgel természetesnek tűnik: nem utánoz, nem parodizál, nem a pastiche stratégiája révén vesz fel valamiféle tudatosan ironikus viszonyt a hagyománnyal, ahogy ez manapság szokásban van. Mintha egyáltalán nem kellene semmiféle „viszonyt felvennie”: egyszerűen birtokában van ennek a hagyománynak, s szabadon él vele.

      A kötet írásai egyébként un. „novella-regényt” vagy „integrált elbeszélésfüzért” alkotnak, azaz - miközben önállóan is helyt állnak magukért - valamiféle virtuális regényszerkezet alkatrészeiként jelentéstöbbletre tesznek szert. Ez a virtuális regény egy Városról szól, a valamikor „szabad és királyi”, egy ideje viszont már „nem szabad és nem királyi” Városról, amely egyrészt a valóságos Erdélyben található, másrészt téren-időn kívüli mesevilág, azaz sehol sem található, csupán a képzeletben. Egyszerre vagyunk a közelmúlt valóságában, a diktatúra ténykörülményeinek a világában és valamiféle egzotikus és valószínűtlen románcban, ahol nem a tervteljesítés, hanem a szerelem, a bosszú és a vér a téma. Mégpedig úgy vagyunk egyszerre mindkettőben, hogy közben nem észlelünk semmiféle törést a kétféle világ: a realisztikus és a fantasztikus között. Csodák esnek mindenfelé: pisztolygolyók kapnak minden ok nélkül gellert a levegőben, a városba költöző fizikatanár útiládájában egy gravitonokat befogó készülék lapul, ettől megemelhetetlenül súlyos az egyébként lényegében üres láda, az igazságügyi elmeszakértőt Szent Illés vezeti el a helyre, ahol átveheti a pásztorok királyának kijáró ezüstérmet, amely egy éven át lesz az övé. Közben pedig minden a helyén van, hihetően és valóságosan, úgy, ahogy mindennapjainkban megszoktuk.

      Az irodalomtudomány a „mágikus realizmus” címkéjével látja el ezt a sajátos irodalmi minőséget. De igazából nem a műszó, hanem a teljesítmény a lényeg: a Nem szabad és nem királyi rangos munka, a dolgát hibátlanul végző író műve, egyszerre súlyos, egyszerre tüneményes olvasmány. Takács Ferenc

Oravecz Imre veszi át az ARTISJUS Irodalmi Nagydíjat Kovács Gábortól, a Kuratórium tagjától. A laudációt Reményi József Tamás mondta el.

ORAVECZ IMRE (Szajla, 1943.)

Oravecz Imre a magyar líra új fejezetét írta a hetvenes években: A hopik könyve, majd az Egy földterület növénytakarójának változása című verseskötetek távoli, ismeretlen világként, a személyestől eltávolítva írta le az ember szellemi, érzelmi, erkölcsi tapasztalatait, minden gesztust, emléket, ösztönt akkurátusan újravizsgált, akár egy térképész a tereptárgyait. Így, ezzel a tárgyias kerülővel érkezett el a nyolcvanas-kilencvenes években ahhoz a vállalkozáshoz, amely szinte enciklopédikusan mindent magába ölelt, amit a szülőfalu, Szajla adott, jelentett a költőnek. Az 1998-ban, a Halászóember címen megjelent kötetben Oravecz egyszerre talált eleven nyelvi anyagot ahhoz, hogy egy sokszorosan tönkretett közösség szociális, történelmi viszonyait és egyúttal a tőle elszakadt egyén árvaságát, egzisztenciális erőfeszítéseit ábrázolja. Szajla az elsüllyedt Atlantisz, de Szajla a hely, minden megelőző és minden további életek centruma. A Halászóember alkotói sikere arra indította a szerzőt, hogy ezt a mágikus helyet a régi családregények eszköztárával epikában is megelevenítse. A tervezett regényfolyam első kötete jelent meg 2007 Könyvhetén Ondrok gödre címmel a Jelenkor Kiadónál.

Dregoly, Dolina, Darno. Szavak, amelyek megmaradtak. Jelöljenek bármit is, az olvasóval legfőképp azt közlik, hogy nélkülözhetetlenek, hogy valaki állhatatosan ismétli, rendezgeti, elevenné teszi őket. Velük tud a világról beszélni, általuk képes emlékezni és teremteni. Történetesen egy Szajla nevű falu helynevei.  Ha korábban a Halászóember metaforikus címéhez társult egy tárgyias értelmezés (Töredékek egy faluregényhez), most a regény esetében megfordítva áll: a tényszerű közléseket emeli át a képzeletbe az alcím: Az álom anyaga. Oravecz a szülőfaluja jelenéhez álmodik előtörténetet, szereplői az ő családjának, felmenőinek keresztnevét viselik, de írói tekintete egy szociográfusé, kutatóé, aki napjaink tapasztalatával beszél. Pontos topográfiával szolgál, szokásokat ír le, akár egy néprajzos, mondataiban halmozza az egyszerű szinonimákat, mint egy nyelvtérképész. Történészként is precízen figyeli, hogyan jutott el a kiegyezés utáni magyar vidék a tömeges kivándorlások pillanatáig. Ez a negyven év tehát a regény ideje? A déd- és nagyapák, déd- és nagyanyák históriája a tárgya? Nem, nemcsak ez. 

A paraszti világkép, amely a négy évszak körforgásában született, Oravecz epikájában is időtlen lehetne. Olykor mintha a Móricz Zsigmond nyomában járó epikának vagy épp Reymont Parasztok-jának a ritmusával találkoznánk, ám az örök idő szépségét, méltóságát, ha tetszik, romantikáját széttördeli az artisztikus képzetek előtti, formák előtti fogalmazás, amely az időtlenségnek dísztelenebb, semlegesebb képzetét adja. Azok a minimalista, megnevező technikák, amelyek Oravecz életművét mindig jellemezték, most is érvényesülnek. Ugyanakkor van az időjátéknak egy másik síkja is: az ükapa, az öreg János, álmában a falu fölé szállva „megpillantja” a mai Szajlát, az elvadult, elgazosodott földeket, az otthontalan tájat. Megálmodja azt a kort, ahonnan az utód visszaálmodja magát. Itt, a látomások keresztútján találkozik múlt és jelen, az időtlenségnek nem a természet szerinti, hanem ösztön és tudat által megalkotott közegében.

A regényben ott sorjáznak csöndes visszafogottsággal mind a nemzedékek párhuzamos képei, a születés és halál ősélményei, a teremtés ereje a szexusban, hibái a sikerületlen lényekben, bűvölete a szerző bármilyen tárgyias józanságában is. Reményi József Tamás